B C H T L D

Kicsivel több, mint egy hónapja vagyok Nápolyban. Ez nem igaz. Budakeszin ülök, amikor ezt írom. Hát igen; talán megfutamodtam - de csak nyolc napra. Hosszú história elbeszélni, hogy miért is vagyok itt, de talán az egész csak kifogások és indokok sora lenne. Az az igazság, hogy mikor megláttam a város peremét, (ahol élek...) a fákat és láttam a mogorva, őszi felhőket - már éreztem. Aztán mikor az első szimatokat vettem a levegőből - sejtettem egyre jobban. A kocsiból kiszállva Budakeszin egyre erősebb volt az érzés, ahogy a jázmin lehullott sárga levelein tapostam és éreztem a hideget a bőrömön, aztán a lakás illatát. Nem mondom ki, mert úgyis értitek és ha nem is valljátok be, de mindannyian érzitek! Nem volt persze nehéz lefegyvereznie, mert ősz van - érett és komoly ősz - és ez a kedvenc évszakom. Ez a hely, ekkor a leggyönyörűbb - ilyenkor boldog a szívem és egyszerre érzem magamban a fojtott sírógörcsöt. Fáj a hideg, mely csontig hatol lassan, de mégis mutatja, hogy éle

Hosszú a metróút. Lepukkant és zsúfolt a szerelvény, amire felszállunk a Piazza Garibaldin. A megállóban egy idős hölgy banyatankjának kíséretében üvöltözik. Ez már a Sorrento-ba tartó vonat. Egy kis helyi folklór műsor. Vagy éppen utastájékoztató. A többségnek inkább az előző, mivel a néni olaszul kiabálja mindezt és közben igyekszik megtudni, hogy megértettük-e. Olaszul persze. Nemsokkal később egy síp is előkerül a zsebéből. Szerencsére a többség leszáll Pompei-nél. Hova valósiak - kérdezi meg egy úr a szemközti ülésről. (Mert végül még le is tudtunk ülni.) Törökországból, mutatok a mellettem ülő két barátomra. Én magyar vagyok. Sorrento-ba mennek? - kérdez újra. Én igennel válaszolok. Ó, hát az nem rossz. De van annál jobb is! Az amalfi part. Na oda, oda buszozzanak át! Még ma! Az úr annyira buzgó, hogy Google Maps-en mutogatja nekünk a városokat. Sőt, miután leszállunk még egy térképhez is odarángat. Itt, látja! - mutatja. Megköszönöm a kedvességét. Ő - ellenben a minket az

Lévén, hogy csütörtökön nincs órám, gondoltam egy nagyot. Egy késői reggeli után elindultam az egyetemre dolgozni. Csak úgy a saját szakállamra csinálok pár térbeli vázlatot. Belépek a műterembe - szerencsére vannak mások is, akkor nem földtől elrugaszkodott ötlet órán kívül dolgozni. Agyag után érdeklődöm Angelo-tól, egy másodéves sráctól. Ott a sarokban, nyugodtan használd. Egy óra után jön be a portás. Maga nem dolgozhat itt - kezdi olaszul. Először azt hiszem, hogy rosszul értem. Elmagyarázza, hogy ha nincs órám, akkor nincs aki felügyel rám és így nem dolgozhatok. Aztán páran a segítségemre sietnek, hogy erasmus-os diák, órára dolgozik előre. Agyaggal, nem veszélyes. Hiába, szednem kell a sátorfámat. Meglehetősen mérgesen trappoltam a via Toledo-n végig. Ha már nem mennek terv szerint a dolgok, iszom legalább egy kávét a Galeria Umberto-ban. (Hozzáteszem nappal még sosem jártam benne.) Gondoltam a látvány talán felvidít. Hát felvidított. Ha a látvány nem lett volna elég l

Elaludtam. A reggel kilenc órás találkozó időpontja után öt perccel ébredtem. Az ébresztőm nem szólt - szombat van, miért szólna? Az egy órával későbbi hévvel suhanok W. és L. barátaim után. Herkuláneumban szállok le a vonatról és loholok utánuk a lehető legrövidebb úton. (Itt kell köszönetet mondanom Jenes Béla tanár úrnak, mert a sok éves vándortáboros tapasztalat nélkül nehéz lett volna utolérni a fiúkat.) Az útszélen mindenhol kaktusz és olíva nő. Húsz perc után kiérek a városból és egy csodálatos szerpentinen gyalogolok; és végre - egy hónap után köves-füves legelő, aztán fenyőerdő (mediterrán kivitelben). Egy lenyűgöző kanyarban érem be a srácokat. Alig kapok levegőt. Itt kicsit elidőzünk - nagyjából félúton járunk. Kis idő elteltével, mikor már közel járunk a hegytetőhöz találkozunk az első szembe jövő gyalogossal. Kis beszélgetés után kiderül, hogy lengyel, így W. barátommal - aki történetesen lengyel - könnyen megértik egymást. Tőle tudjuk meg, hogy

Úgy hiszem mindenki találkozik néha a világban kontrasztokkal. Vannak az életben olyan pillanatok, amikor ezek hirtelen és rövid időn belül törnek az emberre. A nápolyi dómban kezdődött az érzés. Vasárnap este volt - olasz nyelvű szentmisén ültem. Ahogy felnéztem a mennyezetre, a félhomályban kirajzolódtak a boltívek, képek, díszítések körvonalai. Az ablakokon beszűrődő lámpafény őszi esték emlékeit juttatta eszembe. Aki nem ismeri a dómot, annak elmondom, hogy hatalmas épület - az ember egészen elveszik benne, de mégis van valami melegsége és otthonossága. A körvonalak - az árnyékok és fények játéka - eszembe juttatott vasárnap estéket Budakesziről, esti kószálásokat a Városmajorból, zárás előtti pakolásokat Sopronból. Ezek mind afféle jelentéktelennek tűnő dolgok, mégis van valami otthonosságuk ezeknek az emlékeknek. Jó ideig csodáltam ezt az érzést - alig tudtam kilépni a templomból. Aztán ahogy az utcán sétáltam a szemembe vágtak a hidegfényű kisboltok. A borral, kenyér

Mindenkinek kívánom azt az élményt, amikor a boltban reggel már vár a friss kenyér papírba csomagolva, rajta a neveddel: Filippo.

Két napja kezdődött el az első tanítási hét az Accademia di Belle Arti di Napoli-n. Minden korábbi várakozásommal ellentétben igen precízek az olaszok és jól bánnak az idővel. (Sokat tanulhatnánk tőlük otthon is. - Én is.) Mindenki szabadkozik a nagy kavarodások miatt, de szó mi szó az első nap rajz órán tizennyolc krokit (vázlatrajzot) rajzoltunk fejenként, második nap pedig már márványtömböt repesztettünk. Penacchio professzor úr rajz óráján (ő lesz szobrászaton is a mesterünk) rövid vázlatrajzokat kellett készíteni két büsztről. Az óra során kétszer kilenc rajzot kellett elkészíteni, az első kilencet bal kézzel, a második kilencet jobb kézzel. Mindeközben nem nézhettünk a papírra, csak a "modellekre". Két nagyon érdekes megállapítást szűrtem le a feladatból. Először; miközben az ember szemmel követi a látott alakzat vonalainak ritmusát (melyek persze csak a mi fejünkben válnak vonalakká) kézzel ugyanezt a ritmust lejátszva meglepően jó eredmények születn

Brosúra nincs, ott a térkép! - mutat a falon lévő alaprajzra a jegyárus. Nemsokkal azután történik ez, hogy belépünk a nagy sárga kapun és átadom az olasz diákigazolványunkat. Nem vagyok boldog - szeretem ezeket a kis kiadványokat eltenni emlékbe; olvasgatni vagy csak szorongatni - ettől olyan komoly, tudatos múzeumlátogatónak tűnik az ember, nemde? Lifttel megyünk a második emeletre (miután a harmadikon megállapítjuk, hogy nincs semmi) - onnan ereszkedünk lefelé. Elsőre nem nagyon igazodunk ki a rendszeren, de csak elindulunk egy irányba. A tárlatokról annyira nem is akarok beszélni - van pár jó munka, híres is. Joseph Kossuth, Jeff Koons, Anish Kapoor - csak hogy párat említsek. Na jó, Anish Kapoor fekete négyzete előtt eltöltök pár percet. Jó párat. Talán 10 percet. Kétszer vissza is megyek - de ez a személyes problémám. Ami igazán érdekes, az az épület szellemisége. Lenyűgöző a tetőterasz - csodás a kilátás; végre Nápoly fölé emelkedhettem. Nagy levegőt veszek. Csak az e